A Magyarországi Galopp Versenyló Tenyésztők Egyesülete az angol telivér tenyésztés kiemelkedő alakjára, a nemrég elhunyt Roskoványi Tamásra Váczi Ernő gondolataival emlékezik.
1940-2019
Suttogva terjedt a hír, hogy remeteségi magányában csendesen eltávozott Roskoványi Tamás.
Az agrármérnök telivértenyésztő, a remeteségi, apátipusztai, kerteskői, dióspusztai méneslegelők, a tattersalli, ügető- és galopp pályai „fűszálegyengető” hivatástudattal telített kortársunk életpályája véget ért…
Roskoványi Tamás sajátos alkatú, magányos, de egyúttal közösséget alkotó, kétkézi munkára is fogékony, ütköző és együttműködő hajlamú irányítható és irányító ember volt. Életvitelének kesernyés ízű napjait bölcs rálátású filozófiai tudattal édesítette. De, mindenek felett, a feladatmegoldás töretlen híve maradt. Tette ezt az íróasztalnál, az istállóban, lóközelben, vagy hirtelenében traktorra ülve, egy-személyben, vagy közösséget kötelezve, hétköznapokon és ünnepeken egyaránt. A jól elvégzett napi munka sikerélményét tekintette igazi jutalomnak. S e tulajdonságával gyakran irritálta a kényelemkedvelő környezetét.
A félévszázadot meghaladó személyes munkatársi, baráti „Roskoványis” emlékeim is számosak… Ménesvezetői székembe ülhetett Apátipusztán, segítségemmel jutott a diósi oázisra, és naponta simogathatta Imit, Imperiált… Töretlen szorgalommal irányította a reggeli próbáltatást, fedeztetést. Éjszakai jelenlétével születtek a telivércsikók százai. Együtt vallottuk főnökünk, Antunovics Dániel hagyatékát, mely szerint: „szakmánk legfőbb titulusa a ménesvezető”… Később a csillagok sajátos együttállása folytán, három egykori évfolyamtárs szándékával, minisztériumi „hagyaték-pénzből” megépülhetett a Tattersall előző fedeles lovardája… Volt időszak, amikor a lóversenyzés éves értékelése kapcsán a kiválóságokat, a tenyésztők, tulajdonosok, lovasok, stb. mellett, a versenyzés üzemmenetét kiemelten segítő „versenyszakember” is díjazva lett. Az első alkalommal én adhattam át ezt a megtisztelő serleget Roskoványi Tamásnak.,.
És… Vándor, aki guruló kerekekkel hátad mögött, a történelmi kettős templomtoronytól távolodva áthatolsz Tata város határvonalán, s Kincsem, Kisbér, Imperiál hazaföldjének nosztalgiájával telítve, a jobb-oldali dombon észlelsz egy orgonabokor-sorral övezett mezsgyehatárolást, érezd, hogy elérted hazánk legősibb, élő, százéves telivér ménesét, Dióspusztát, ahol szolgált egykor egy elkötelezett ménesvezető, aki – a szájlegenda szerint – a legtöbb későbbi „zöld-gyep hősét” látta világra jönni, akit Roskoványi Tamásnak hívtak, akinek élő emlékét ápolni kötelességünk, mert csak az hal meg, akit elfelejtenek…
2019. június 28. Váczi Ernő