2020. augusztus 16-án elhunyt Dr. Pál János.

Akik az utóbbi évtizedekben kerültek kapcsolatba „János bácsival”, egy mosolygós, segítőkész kedves embert ismerhettek meg, aki rendkívüli agilitással élete utolsó percéig segítette a lovas világunk társadalmi beágyazódását.

Kimondani is sok, de ő már 32 éve nyugdíjasként élt közöttünk, ezért a ma élők többsége számára csupán egy kedves bácsinak tűnt, pedig ő a múltunk meghatározó alakjaként a jelenünkre is hatást gyakorolt. A hosszú életű embereket mindenki csak öregként ismeri, én most az életének egy korábbi időszakát felidézve kívánok megemlékezni munkásságáról.

Pál Jánost a vasutas családból származó, agrármérnököt, aki a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen szerzett diplomát, a magyar társadalomban akkor fúvó „Fényes Szelek” 1969-ben az újonnan létrehozott Országos Lótenyésztési Felügyelőség igazgatói székébe és a Magyar Lovas Szövetség elnöki pozíciójába repítették. A vezetésére bízott feladat azonban abban a korban nem volt egyszerű. A politikailag osztályidegenként kezelt lótenyésztés és a lovassport vezetését kapta feladatául. Az ő személyiségén, hozzáállásán múlott, hogy milyen irányt vesz a magyar lovasélet, a lótenyésztés és a lovassport jövője.

A II. Világháború előtt Magyarországon a lótenyésztés történelmi gyökerei a katonasághoz kötődtek, a tenyésztés és a sport nemzetközi hírű szakemberei többnyire a katonatisztek és a tiszthelyettesek körébe tartoztak. Pál Jánosnak a volt Horthy-hadsereg politikailag megbízhatatlannak tartott katonáira támaszkodva kellett az „új népi demokrácia” céljainak megfelelő ágazatot felépíteni. Tovább nehezítette a helyzetét, hogy nem csak a lóval foglalkozók, de maga a ló is a rendszer politikai ellenségévé minősült ebben a korszakban. A mezőgazdaság szocialista átszervezését, a termelőszövetkezetek létrehozását gátolta a magán tulajdonban lévő lovak tömege. A több mint 700.000 ló segítségével a kis gazdák meg tudták művelni a földjeiket és nem akartak belépni a szövetkezetekbe. A szövetkezetszervezők a lóállomány radikális csökkentését várták el az államigazgatástól, ezért a ló Magyarországon 1961-től politikai üldözötté vált. A mezőgazdaságban élő emberek nem tarthattak magán tulajdonban lovat, a termelőszövetkezetektől elvárás volt a lóállomány csökkentése, felszámolása.

Pál János beállhatott volna az üldözők közé, de nem tette. Ez a döntése megbecsülést érdemel. Ez a megbecsülés csendesen, kimondatlanul végig kísérte élete során, ez tette lehetővé, hogy öregségében, önmaga érdemeként az ágazaton belül maradhasson. Óvatosan, de következetesen menteni kezdte a szakembereket és a lovat. Az üldözötteknek életteret nyitott, munkát adott, és ezek a művelt, földönfutóvá vált emberek hálásak voltak a legkisebb lehetőségért is. Pál János garantálta az államhatalom felé a megbízhatóságukat és ők összehúzódva teljes szívükkel szolgálták a magyar lótenyésztés és lovassport ügyét. Szegény élet volt ez, de időnként ismét kijutottak győzelmeket hozó nemzetközi versenyekre, nagy sikerű lovasbemutatókra, fenntartva a magyar lovasnemzet külföldi nimbuszát, ami idehaza közben erősen megkopott.

Dr. Pál János (balról) és dr. Romány Pál mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter 1976-ban megnyitja a Nagycenki Méntelepet.

Személyesen részt vehettem olyan találkozókon, ahol Pál Jánosnak azokkal a nagyhatalmú állami vezetőkkel kellett beszélgetnie, akik büszkék voltak a termelőszövetkezetek szervezése során végzett agitáló és lóírtó munkájukra. Tapasztaltam, hogy Pál János mögött nem állt a lovas ágazatot fejleszteni kívánó politikai erő. Elfogadták ahogy rendszeridegen támogatottjait kezelte, de központi politikai támogató akarat nélkül, inkább csak lavírozott a kínálkozó lehetőségek között. Az idő haladtával, már nem csak az előző rendszer hagyatékát, hanem már az új korszak szülötteit is védelmeznie kellett, egyre több, a lótenyésztés felé elkötelezett szövetkezeti és állami gazdasági vezetőt.

Változtak az idők és a „Fényes Szelek” helyett új szelek kezdtek fújni. Pál Jánost is elérte a diktatúrák mozgató ereje, kegyvesztett lett. A gazdaságpolitikai útkeresés során az addig önálló Országos Lótenyésztési Felügyelőséget beolvasztották az új állattenyésztési struktúrába. Dr. Pál János igazgatóból az Állattenyésztési és Takarmányozási Minősítő Intézet Lótenyésztési Osztályának vezetője lett és a Magyar Lovas Szövetség elnöki posztjáról is le kellett mondania. Két hónap leforgása alatt egyedül maradt. Öt évig az Állattenyésztési és Takarmányozási Minősítő Intézet osztályvezetőjeként teljes elzárkózottságban élt. Megjárta a poklot. Indulat volt benne, mindenkiről mindent tudott, de nem tett senki ellen semmit. Csendesen, bölcsen nézte, ahogy mindenki sorra kerül.

1988-ban elérte a nyugdíjkorhatárt és kiszabadult az alkalmazotti ketrecéből. Ekkor már 12 éve dolgoztam vele és azt hittem, hogy alaposan ismerem. Tévedtem. Hatalmasat változott. Lefoszlott róla a vezetői máz és egy mosolygós, szolgálatkész, kedves ember bújt elő hatalmas tetterővel.

Életének ez az új, 32 évig tartó korszaka már ismertebb a ma élők számára. Tehetséges, agilis kapcsolatépítő volt a gyorsan változó politika és a sok sebből vérző lovas ágazat között.

A 90-es éveibe lépve is örökifjúként végezte az önmagára kiszabott küldetését, aktivitása feledtette a korát. Segítőkészsége hiányozni fog.

Dr. Németh Csaba